újra

ma voltam újra pszichológusnál másfél év kihagyás után

2021 óta nem is akarok már senkit barátomnak

végig gondolva, eléggé bezártam

ide már nem hívok senkit, ebbe a terembe senki nem is vágyott

And that's just how I feel

 arra is jó ez a napló, hogy visszaolvasom magam, milyen vagyok, és hát igen, mindig, megint, örökké depressziós, múltkor is, amikor visszamentem a pszichiáterhez mondta, hogy enyhe depresszió jegyeit még véli felfedezni rajtam, de beszélgetéssel ebből az állapotból kizökkenthető vagyok, és arra gondoltam, hogy miről beszél, hogy depresszió, jól vagyok, legalábbis ahhoz képest, ahova 2022 decemberében kerültem, aztán elolvasom a közölt és nem közölt bejegyzéseimet, és rájövök, hogy Jesus Christ, I'm so blue all the time And that's just how I feel Always have and I always will

újabb két hét

jobb, egészen elhalványodott a kiközösítés érzése, már nem érzem azt annyira, hogy kitúrnának

próbálkozom

de egyértelmű, hogyha nem szólnak hozzám, nem érzem magam bevonódva, ha csak kívülről hallgatom végig, ahogy kedélyesen nevetgélnek az iroda másik felében a kollegáim, én pedig árnyként nem létezek a gépem előtt, akkor egészen elkeseredem

fáj

és tudom, sok minden fáj, egy nagy lüktető seb vagyok, akire apránként sót morzsolgatnak

lehet nem is az én hibám, hogy nem működik, csak hozzászoktam, hogy mindig magamban keressem

két hét

 két hét kellett durván, hogy a nehezén túl legyek, de rágondolni is fáj, leírni méginkább, attól kezdve tényszerű, hogy az új munkahelyemen megpróbáltak kiközösíteni

tényleg nagyon fáj, többször megállok most az írásban, visszaemlékszem azokra a pillanatokra, amikor üvöltve sírok megint (pedig mostanában alig szoktam), hogy nem csináltam semmi rosszat, igen, felnőtt nő létemre így, dehát ez ilyen gyerekkori trauma, ígyhát regresszálok

és amúgy nem tudom mi a valós indok, annyit mondott a főnököm, hogy "ne nyújtózkodjak annyit, mert azt az érzést kelti, hogy unom az egészet", számára bagatell, és nem is gondolta volna, hogy idáig fajul ez, de észrevette és szólt, de majd rájuk is fog

komolyan, mintha papírból lenne a szívem, és összegyűrik, a gyűrődések mentén pedig hasad, világlik

egyre inkább értem a gyerekkori énem, hogy miért maradtam inkább egyedül