egy csukott ablak nézi a tengert. pupilláin átviláglik a visszavert fény. látlak, látom magamat benned. az a fekete szembogár, ahová lefolyik most a világ, örvénylik körötte életem, azt remélem, te is hasonlóképp tekintesz rám. koncepció nélkül vágyom, szinte nem is vagyok tudatában, ugyanúgy, mint a vízen a fodrok, és rajtuk fény, úgy izeg-mozog, sejlik fel bennem a buszon, a boltban, a beton visszavert melegében, a remegő levegő légszomjas terében. közte és köztem a hely, mint felszakadt mellhártya a bordák és a tüdő közt. párosszerv, ujjak a puha testben, a halkan csattanó bensőség belezés után. mint csirkét bontani egy nyári hajnalon, olyan földi ez az ösztön, zsigeri, mély tónusok közt fantáziálom megtörténtté a megtörténhetetlent, és elhervadok, bőrömre aszalódik a meg nem élt élet, kipárolog belőlem, mint forró betonra öntött vödör víz, hallod, ahogy az apró homok súrlódik a fém és a szikár aszfalt között?