két hét kellett durván, hogy a nehezén túl legyek, de rágondolni is fáj, leírni méginkább, attól kezdve tényszerű, hogy az új munkahelyemen megpróbáltak kiközösíteni
tényleg nagyon fáj, többször megállok most az írásban, visszaemlékszem azokra a pillanatokra, amikor üvöltve sírok megint (pedig mostanában alig szoktam), hogy nem csináltam semmi rosszat, igen, felnőtt nő létemre így, dehát ez ilyen gyerekkori trauma, ígyhát regresszálok
és amúgy nem tudom mi a valós indok, annyit mondott a főnököm, hogy "ne nyújtózkodjak annyit, mert azt az érzést kelti, hogy unom az egészet", számára bagatell, és nem is gondolta volna, hogy idáig fajul ez, de észrevette és szólt, de majd rájuk is fog
komolyan, mintha papírból lenne a szívem, és összegyűrik, a gyűrődések mentén pedig hasad, világlik
egyre inkább értem a gyerekkori énem, hogy miért maradtam inkább egyedül