nem jutnak eszembe a szavak, csak a köd mögül sejtem, de nem tudom kimondani
érzem, hogy egyre csak csúszik az arcom, belecsúszik anyám arcának formájába, őt látom magamban
a keserűség lepedője, szutykosan dagonyázok rajta, kezeimről ragacsosan csöppen le a mocsok
fekete minden
régi beidegződések mozgatnak, alkotják meg a mindennapjaim, és amikor elfáradok, boldogtalanná tesznek és végtelennek tűnő állapotnak sejtetik a jelent
ebben a szótlan ködben annyira nem találom a kiutat, feladni volna kedvem, kilátástalan és tehetetlennek érzem magam, beakadt cipzár az anyagon