egészen elképesztő, mennyi sok bennem az indulat és mintha önmagát gerjesztené, reggel, este, napközben, a boltba menet, hajnalban, alvás közben, folyton-folyvás, hol a fáradt enerváltság, vagy a képzeletbeli diszkurzus az aktuális célponttal, elképzelt odamondások, vallomások, örökké izzó vaskohó
a gyógyszer az annyiban segít, hogy mintha lenne egy folyó, egy láthatatlan, vastagabb rés köztem és érzéseim között, és mindig van egy pont, ahol rátekintek
erre sok dühre, és elgondolkodom, nem is vagyok én igazából mérges
csak valami pörgeti, mint a verklit, hajtogatja, akarja, hogy fájjon, de úgy igazán nem fáj
nem fáj már úgy mint, régen, a gyógyszer előtt az őrjöngésig tudtam hergelni magam, nagyon fájt, minden gondolat, mintha papírral hasították volna fel az ujjközeim, addig nem volt nyugalom, míg ki nem borultam, fel nem hasított, el nem kezdtem keservesen sírni, hogy egyedül vagyok, nem is akarok élni, borzalmas, elkent, szétfirkált káosz az életem, ki akarok szállni, összekucorodva bőgök az alig porszívózott szőnyegen, és félelemmel kevert tehetetlenséggel próbálnak megvígasztalni, de semmi át nem hatolja ezt a metsző magányt
ez nincs már
vagy legalábbis nem jut el hozzám, a mélyből ásít fel rám és várja, mikor szállok alá megint