csak fekszem az ágyon, mintha nem is a testemben lennék, fekszem, és ugrálok az időben. a múltban úszom, érzem, hogy sírnom kell, és talán sírni is fogok, vagy képes lennék rá, de csak egy apró csepp buggyan ki a szemem aljából, érzem, hogy vörösödik, hogy forrósodik, hogy megtódul a vér a szemem körül, fáradt izzás veszi körül, vizesen szikrázik a szemem, mint egy szájból kihúzott cukorka.

nem tudok jelen lenni, ülök a trolin, a vörös járműtest és a zúgás, de előttem fekete vásznon, fehér csapások, cikáznak fejemben a gondolatok, egy suhintás, egy képzet, és újra a forróság, a körbe ölelt szemgolyó, hogy feltörik, megreped, távoli rianás az én bánatom.

nem akarok jelen lenni, újra akarom kezdeni, nem jó itt. vissza oda, ahonnan még nem volt tudatosság, boldogok a lelkiszegények, mondogatom, elhajtogatom a kimosott ruhát, beágyazok, megitatom az orchideát, mert övék a mennyeknek országa, edzem, dolgozom, fürdök, alszom. 

egy fehér ágyneműn a rózsaszínű minták, puha anyagán felerősödik a fény, hatalmas ablakokon át betölti a szobát a délután. otthon, anyám jelenléte, testének tartása, a háta vonala, látom sétálni a szobák közt, a gangon, hátra tolja a biciklit. a kavicsok a gumi talpa alatt, hogy befordul a kapu felé, hallom, a rázkódó zárat, hazajött.

mintha hegyek közt feküdnék, úgy gyűrődik a takaró köröttem, bőröm a hűvös anyaghoz ér, lábaimat egymásnak dörzsölöm. mint egy mécses az éjszakából felém, úgy önt el a forróság, betölt a meleg.