semmi sem biztos, külső jegyek összessége
most az énem, mások határai mentén kirajzolt való
szétfolynék, de egyben tart a külvilág, s mégis
úgy magára zár, apró csomóvá gyűr, s messzi dob
mint hártyán az ütő, gyűrűzik szét a néma hang
segítség
segítség
Rossz ez így, hogy nem vagy, nehéz elviselni. Veled egykorú nők tettei közt ismerlek fel. Reméllek bennük, a szégyenteljes vágy, hogy tán ők megadhatják nekem azt, amit te nem tudtál.
Ha éjjel nem alszom, nappalra öklendezve buknak fel imáim, eltelit a leláncolt düh, a szorongás tárgytalan, és ebben a tárgytalanságban sodródom.
Beburkol a sötét, és széttekintve hiába a végtelen, énem zár határul, érzem, hogy minden olyan súlyosan puha, egy pontba süllyedő, ásító üresség, akár a születés.