A halálról

 

2003. február 22-én hajnal háromkor csöngött a telefon, nagyanyám hívott. Az emeleten aludtam, apám Nokia csengőhangja átmetszette az éjszakát, felhasított teljesen a gyerekszobáig. Sok idő volt, mire anyám felvette, de mindannyian sejtettük, hogy miért hívhat ilyenkor mama.

Én akkor még hittem Istenben. Vigyázba vágtam magam a takaró alatt, tiszteletet a jó istennek, ha kérést fogalmazunk meg, gondoltam, hiszen ő mindent megtehet: kérem, hogy most, csak most ne haljon meg tata.

Ha létezel, isten, nem engedheted, hogy meghaljon. Feszes volt a testem, mint egy partra vetett kárász. Nagyon pontosan akartam kérni, én jó vagyok, és ha jól viselkedem, megkaphatom, amit kérek.

Szombat volt egyébként, aznap kellett mennem a középiskolai felvételimre, Békéscsabára. Reggel hét körül aggódva figyeltük a Nokiát, mikor csörren meg, mert mennem kellett a vizsgára. Aztán egyszer csak hívott anya: Tata meghalt, mondta, hangja alig észrevehetően elcsuklott. Nem emlékszem, hogy ő részletezte, vagy utólag teszem hozzá; öcsémmel ültünk az ágy szélén, tata meghalt. Hamarosan jön a mentő, a halottkém, meg kell mosdatni, fel kell öltöztetni, Tata nehéz – tette hozzá tárgyilagosan, - apád mindjárt megy haza, és elviszünk.

A temetésen az orrára emlékszem, ahogy fekszik nyitott koporsóban a ravatalon, nem érek fel az arcához, nem látom, csak az orrlyukai hatalmasok, és meredeken esik kétoldalt az arca, csúszik koponyájáról a hús, mint tavasszal a fák ágairól a hó.

Nagyanyám koporsóját átkarolva állt mellette, aztán anyám, majd nagybátyám, álltam én is, és néztem, ahogy fekszik a szűk, hideg szobában, abban a faládában, ahogy mama azt mondja, menjek, érintsem meg az arcát, köszönjek el, adjak puszit.

Az iskolai szünetben sokat voltunk mamánál, a vályogház falai közt édes volt a hűvös, tata ágyában már mama aludt.

És hogy halt meg tata? – kérdeztük ebéd után, a kerti üvegfolyosóról hatalmas öblökben ömlött be a délutáni fény, egymásra pakoltuk az használt tányérokat a csirkepörkölt után és mama mesélt.

Az aktus volt a lényeg, a megosztás: mélyeket sóhajtott. Szinte hörgött. Kérdeztem tőle, hogy mi a baj, tatus? De nem válaszolt, egyre csak lihegett. Mint gyermek, úgy képzeltem, mint kitaposott gumilabdát, hosszan kiengedett levegő után váza marad csak a teljes formának. Sokat beszéltünk róla: és mit csináltál akkor, amikor már abbahagyta? – kérdeztük. Semmit, hívtam anyátokat. És meddig tartott? – kérdeztük. Olyan 15 perc, aztán egy utolsó nap lélegzet után abbahagyta, nem szólt többé. És hogy nézett ki? – kérdeztük. Mintha aludt volna. És féltél? Nem, mit féljek? Szépen anyátok átjött, megfürdettük, feladtuk rá a díszes ruhát, úgy jött az orvos, és a hullaszállító, hogy már készen lehetett vinni. Aztán halkított egy kicsit: Tudjátok, amikor meghal valaki, az erőlködéstől néha be is szarnak, be is hugyoznak. És tatánál ez volt? Nem. Vagy talán egy kicsit. De megfürdettük.

Évekig rémálmom volt tatával.

Nem azért, mert ilyen részletesen beszéltünk róla, hanem mert lelkiismeret furdalásom volt.

Mamáékhoz rendszeresen mentünk vasárnapoként beszélgetni. Nem volt egy másként 2002. decemberében sem, mikor ajtót nyitott nekünk, villámként hasított át rajtam a felismerés, hogy tata feladta, ott ült szemében a halál. Ezért, hogy láttam, hogy meg fog halni, de nem érdekelt, azt hittem örökké fog élni, vagy talán még azt sem, csak fel se fogtam. 2003. február 20-án elsétáltam a házuk előtt, előző hétvégén farsang volt, de nem volt kedvem egyedül bemenni mamáékhoz, arra gondoltam, hogy majd úgyis megyünk vasárnap, megmutatom akkor a képeket.

Álmaimban aztán mindig visszatért tata: a forgatókönyv szinte ugyanaz, ott van a családdal, beszélgetünk, senki se tudja, csak én, hogy hamarosan meg fog halni, szinte percre pontosan meg tudom jósolni, érzem zsigereimben a visszaszámlálást, mikor egyszer csak elzöldül, összeesik, szájából felpukkan a levegő és mindenki rettegve körülveszi. Snitt.

Mikor anyám halt meg, nagyanyám fel se fogta. Egyre csak azt ismételgette, hogy vegyük elő a szekrényből a kórházi ünneplőst, mert anélkül nem jó ott lenni. Mama, nem jössz be a kórházba? Anya haldoklik. Nem, fáradt vagyok, de vigyük be a táskát.

Miután anyám meghalt hónapokig töpregtem azon, milyen lehet a halál. A küszködés, az utolsó percek, az utolsó emlék, vagy gondolat, hogy felfogja-e az ember, hamarosan elérkezik a pont.

Az egyik képemet bámultam fejjel lefelé: Ennyi csak a test, előbb-utóbb mássá lényegülve elfoszlik utánunk az élet. A tudat magára marad, nincs mi formát adjon, eszközt a létezésre, és soha többé nem lesz úgy, olyan formában: mindig csak a talán-hasonló, ismétlődő, folytatódó: de ugyanaz, aligha. Nem jön vissza többé anyám, de nem csak anyám, hanem az összes eltöltött perc az életemből, minden egyszer történik meg, és többé soha.

Beszélni akarok róla, de senki nem felel. A gyászolót úgy állják körbe, mint a tüzet. Messziről nézik, ahogy ellángol gyászos dühében, senki meg nem foghatja őt.

Mikor covid-os voltam, akkor egy délelőtt azt éreztem, hogy lehet, hogy ilyen a halál. Néztem ki az ablakon, fehér volt az ég, acélszikrák játszottak rajta, arra gondoltam, hogy ilyen, amikor nem bírja a tested, és kihullasz magadból.

Nagyanyám 2021. november 19-én ment el. Covid idején, egyedül, kórházban. Azt mondták a vírus vitte el, de a halottin az állt, hogy kiszáradás.

Minden halállal közelebb kerülsz a sajátodhoz, egy-egy másik-halállal pár pillanatra felpróbálhatod. Sokat gondoltam erre az átgyalogolt délutánok alkalmával, ahogy a késő őszi szürkületben füst szállt a családi házak kéményeiből.

Néha azt érzem tatus itt van a másik ágyon, tegnap kiszóltam neki, hogy jöjjön, kész az ebéd – mesélte még augusztusban, akkor láttam utoljára. Miért vagyok ilyen dinka? – nevetett – Hisz tudom, hogy tatus már 18 éve nem él.

Mama halála előtt néhány nappal felhívta öcsémet hajnalban a kórházból, hogy otthon van a nagyszobában, mi a következő lépés?

Mi lenne? Mesélj.

flamingó

egy csukott ablak nézi a tengert. pupilláin átviláglik a visszavert fény. látlak, látom magamat benned. az a fekete szembogár, ahová lefolyik most a világ, örvénylik körötte életem, azt remélem, te is hasonlóképp tekintesz rám. koncepció nélkül vágyom, szinte nem is vagyok tudatában, ugyanúgy, mint a vízen a fodrok, és rajtuk fény, úgy izeg-mozog, sejlik fel bennem a buszon, a boltban, a beton visszavert melegében, a remegő levegő légszomjas terében. közte és köztem a hely, mint felszakadt mellhártya a bordák és a tüdő közt. párosszerv, ujjak a puha testben, a halkan csattanó bensőség belezés után. mint csirkét bontani egy nyári hajnalon, olyan földi ez az ösztön, zsigeri, mély tónusok közt fantáziálom megtörténtté a megtörténhetetlent, és elhervadok, bőrömre aszalódik a meg nem élt élet, kipárolog belőlem, mint forró betonra öntött vödör víz, hallod, ahogy az apró homok súrlódik a fém és a szikár aszfalt között?

 szétesettnek érzem magam. kapkodok, ide-oda rángatnak a gondolatok. ezt kéne csinálni, azt is, ezt is, amazt is, eszembe jut, elfelejtem, visszatér, elmúlik, akarom, nem akarom, nincs nyugtom, feszülök. ki vagyok terítve.

teli van a fejem, és közben üres.

elmagányosodás. üres, öreg, nincs kapcsolódás. érzéketlen, zsibbadt. 

ma nem.

ma sem. 

fáradt.

öcsém, a közöny. én vagyok a keresztanyja. sok volt a virág, a cserép, sokat kell költenem nekem is?

laptop, tomi bátyja, miért? ellenség, mást lát, magát is, mást lát, nem én.

visszatart, lélegzet, szemek, szemek, mosoly.

m.

a mosolya. a joker mosoly. az anyjára hasonlít.

nevetés, a vörös, öcsém.

körbeért.

kicsorog, túlömlik, túlöntözött növény. áll, poshad, földes, üledések, vers.

kicsapodása a hogylétemnek a vers, mint növény alatt az állott vízből fennmaradt üledék.

megterhelő. nehéz.

úgy megterhelő, hogy nem történik semmi, mégis. egy hónapja itt.

a szexi, a szép, az okos. a megfontolt, a bohókás, a visszafogott. a laza, a közvetlen, a jófej. 

kedves.

remeg az ideg, fáradt vagyok?

bárcsak méllyen belezuhanhatnénk az alvásba úgy, mint régen, amikor még szarvason éltem.

annyira nagyon hiányzik, mi lopta el.

csak fekszem az ágyon, mintha nem is a testemben lennék, fekszem, és ugrálok az időben. a múltban úszom, érzem, hogy sírnom kell, és talán sírni is fogok, vagy képes lennék rá, de csak egy apró csepp buggyan ki a szemem aljából, érzem, hogy vörösödik, hogy forrósodik, hogy megtódul a vér a szemem körül, fáradt izzás veszi körül, vizesen szikrázik a szemem, mint egy szájból kihúzott cukorka.

nem tudok jelen lenni, ülök a trolin, a vörös járműtest és a zúgás, de előttem fekete vásznon, fehér csapások, cikáznak fejemben a gondolatok, egy suhintás, egy képzet, és újra a forróság, a körbe ölelt szemgolyó, hogy feltörik, megreped, távoli rianás az én bánatom.

nem akarok jelen lenni, újra akarom kezdeni, nem jó itt. vissza oda, ahonnan még nem volt tudatosság, boldogok a lelkiszegények, mondogatom, elhajtogatom a kimosott ruhát, beágyazok, megitatom az orchideát, mert övék a mennyeknek országa, edzem, dolgozom, fürdök, alszom. 

egy fehér ágyneműn a rózsaszínű minták, puha anyagán felerősödik a fény, hatalmas ablakokon át betölti a szobát a délután. otthon, anyám jelenléte, testének tartása, a háta vonala, látom sétálni a szobák közt, a gangon, hátra tolja a biciklit. a kavicsok a gumi talpa alatt, hogy befordul a kapu felé, hallom, a rázkódó zárat, hazajött.

mintha hegyek közt feküdnék, úgy gyűrődik a takaró köröttem, bőröm a hűvös anyaghoz ér, lábaimat egymásnak dörzsölöm. mint egy mécses az éjszakából felém, úgy önt el a forróság, betölt a meleg.

 végeredményben az is egy tudatállapot, hogy szép akarok lenni, szép vagyok, és nem csak mutogatom magam a külvilágnak, hogy ők mondják meg, hogy ugye szép vagyok, validáljátok a bizonytalanságom, olyan törékeny, olyan kívülre helyezett súlypontú, teljesen eladakozom magam.

nézem a képem. végülis szép vagyok, csak süt belőle a bizonytalanság, hogy nem hiszem el, hitessétek el velem légyszi, mert nincs bennem bizonyosság. úgy, mint anyám szépsége, emlékszem, neki is volt bája, de az, hogy nem hiszi el magáról kicsorbította, nem fénylett úgy, mint ahogy lehetett volna. mi kell ahhoz, hogy valaki elhiggyen magáról dolgokat?